Megint a világbajnokság döntött?
Élőben néztem végig a 2026-os Aranylabda-gálát. Amikor pedig kihirdették az év legjobb férfiedzőjét, és elhangzott Luis de la Fuente neve, őszintén szólva nem igazán értettem a döntést.
Persze a spanyol válogatott világbajnoki címe hatalmas teljesítmény, ezt kár lenne vitatni. De la Fuente kiváló munkát végzett, és szerintem teljesen megérdemelten vezette világbajnoki címre Spanyolországot. Viszont attól, hogy valaki megnyeri a világ legrangosabb futballtornáját, automatikusan ő lesz az év legjobb edzője is?
Mert azért nézzük meg, kik voltak még versenyben ezért a díjért.
Ott van Luis Enrique, aki a PSG-vel öt trófeát szerzett, köztük a Bajnokok Ligáját. Ráadásul a párizsi együttest az év legjobb férfi klubcsapatának is megválasztották. És akkor még nem beszéltünk Mikel Artetáról, aki 22 év után újra bajnoki címre vezette az Arsenalt, miközben a Bajnokok Ligájában is egészen a döntőig jutott.
Na de most komolyan. Ha az egész szezonban végzett edzői munkát értékeljük, akkor hogyan lehet, hogy egyikük sem előzte meg de la Fuentét?
Én egyszerűen nem tudok egyetérteni ezzel a döntéssel. Számomra Luis Enrique volt az egyértelmű győztes, sőt, Arteta teljesítményét is többre értékelem. És szerintem érdemes egy kicsit alaposabban megnézni, hogy miért.
Mitől lesz valaki az év legjobb edzője?
Mielőtt belemennénk a három edző teljesítményébe, szerintem érdemes tisztázni valamit. Mit is díjazunk valójában? Azt, aki a legnagyobb trófeát emelte magasba, vagy azt, aki a szezon során a legjobb edzői munkát végezte?
A France Football hivatalos szabályzata alapján ugyanis az év edzője díjnál nem kizárólag a megnyert címeket veszik figyelembe. Számít a csapat játékának minősége, az edző taktikai és vezetői képessége, a rendelkezésre álló játékoskeret kihasználása, a fiatal tehetségek fejlesztése, az elvárások túlteljesítése és a sportszerűség is.
Ráadásul a díj a 2025. augusztus 3. és 2026. július 19. közötti teljes időszakot értékeli. Ebbe természetesen a világbajnokság is beletartozik, és szerintem ez így van rendjén.
De akkor miért érzem mégis azt, hogy idén a világbajnoki cím minden más szempontot felülírt?
Nyilván nem látok bele az egyes újságírók döntéseibe, így nem állíthatom biztosan, hogy kizárólag a világbajnoki cím miatt nyert de la Fuente. Viszont ha valóban ennyi különböző szempont alapján értékelik az edzőket, akkor számomra nagyon nehezen magyarázható ez a végeredmény.
Én egy edző teljesítményénél különösen fontosnak tartom, hogy milyen csapatot képes felépíteni, mennyit fejlődnek a játékosai, és hogyan tudja hosszú időn keresztül eredményesen működtetni a saját elképzeléseit.
Számomra nem feltétlenül az a legjobb edző, aki a legnagyobb trófeát nyeri, hanem az, akinek a munkája a legtöbbet teszi hozzá a csapata sikeréhez.
Persze a kettő sokszor együtt jár. De szerintem nem szabadna automatikusan egyenlőségjelet tenni közéjük.
És ha van valaki, akinek az elmúlt szezonban végzett munkája tökéletesen megmutatja, mire gondolok, az Luis Enrique.
Luis Enrique – Amikor a sztárokból csapat lesz
Öt trófea egyetlen szezonban. Bajnokok Ligája, francia bajnokság, UEFA-szuperkupa, FIFA Interkontinentális Kupa és Francia Szuperkupa. Ráadásul a PSG története során először sikerült egymás után kétszer megnyerni a Bajnokok Ligáját. És mindezt Luis Enrique irányításával.
Persze mondhatjuk, hogy a PSG-nek hatalmas anyagi lehetőségei vannak, és a világ legjobb játékosai közül válogathat. Ez igaz. De azért ne tegyünk már úgy, mintha néhány klasszis játékos leigazolása automatikusan ilyen sikereket eredményezne. Ha ez így működne, a PSG már jóval korábban is sorra nyerte volna a Bajnokok Ligáját.
És itt jön képbe Luis Enrique munkája.
A spanyol edző egy olyan csapatot alakított ki, amelyben nemcsak az egyéni képességek számítanak, hanem az is, hogy minden játékos pontosan tudja a feladatát. A támadók nemcsak a gólokért felelnek, hanem részt vesznek a letámadásban is. A szélsőhátvédek folyamatosan bekapcsolódnak a támadásokba, miközben a középpályának és a védelemnek alkalmazkodnia kell a kialakuló helyzetekhez.
És ez nemcsak jól hangzik. Az eredményeken is látszik.
A PSG a Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakaszában 8–2-es összesítéssel búcsúztatta a Chelsea-t, majd 4–0-val a Liverpoolt. A Bayern München elleni elődöntőben pedig megmutatták, hogy nemcsak támadni tudnak. A visszavágón szervezett, fegyelmezett védekezéssel korlátozták a Bayern veszélyes szélsőjátékát, és végül bejutottak a döntőbe.
Az Arsenal ellen már egy sokkal szorosabb mérkőzés következett, amelyet csak tizenegyesekkel tudtak megnyerni. De éppen ez mutatja meg, hogy a PSG nem minden mérkőzésen ugyanazzal a forgatókönyvvel jutott sikerre.
Ráadásul a 2025/26-os BL-idényben négy PSG-játékos is legalább öt gólig jutott, a csereként pályára lépő futballistáik pedig az összes sorozatot nézve 29 gólt szereztek. Számomra ez is azt mutatja, hogy nem egyetlen sztár teljesítményétől függött a csapat.
Nyilván a keret összeállítása sem kizárólag Enrique érdeme. Luis Camposnak, a klub sporttanácsadójának is jelentős szerepe volt az átigazolásokban. De a játékosokat összehangolni, motiválni, a megfelelő rendszerben használni, és hónapokon keresztül a legmagasabb szinten versenyeztetni már az edzői stáb feladata.
Öt trófea önmagában nem tesz valakit az év legjobb edzőjévé. De amikor ezek mögött egy ennyire jól működő csapat áll, szerintem lehetetlen figyelmen kívül hagyni az edző munkáját.
És éppen ezért nem értem, hogyan lehetett Luis Enrique teljesítményét de la Fuente mögé sorolni. Számomra ő nem egyszerűen egy újabb sikeres PSG-edző, hanem az az ember, aki a párizsi klubot Európa egyik legmeghatározóbb csapatává formálta.
Mikel Arteta – 22 év várakozás után újra bajnok az Arsenal
22 év. Ennyit kellett várniuk az Arsenal szurkolóinak arra, hogy ismét bajnoki címet ünnepelhessenek. Utoljára még Arsène Wenger legendás, veretlen csapatának sikerült ez a 2003/04-es szezonban. Most pedig Mikel Arteta volt az, aki végre visszavezette a londoni klubot a Premier League csúcsára.
De szerintem Arteta munkájának értéke messze túlmutat ezen az egy bajnoki címen.
Amikor 2019 decemberében átvette az Arsenalt, a klub nagyon messze volt attól, ahol ma tart. Azóta gyakorlatilag az egész csapatot újjáépítette. A játékoskeretet, a szakmai stábot, a játékfilozófiát és még a klubon belüli mentalitást is a saját elképzeléseihez formálta. Az első mérkőzésén pályára lépő kezdőcsapatból mára egyedül Bukayo Saka maradt.
És ez nem egyik napról a másikra történt.
Három egymást követő második helyezés után az Arsenal végre megnyerte a Premier League-et. Méghozzá 85 ponttal, hét ponttal megelőzve a Manchester Cityt. Ráadásul a Bajnokok Ligájában is döntőig jutottak, ahol végül csak tizenegyesekkel maradtak alul a PSG-vel szemben.
Na de ami számomra igazán lenyűgöző, az az Arsenal védekezése.
A teljes bajnoki szezonban mindössze 27 gólt kaptak, és 19 mérkőzést hoztak le kapott gól nélkül. Ez azt jelenti, hogy a bajnoki találkozóik felén az ellenfelek egyszer sem tudták bevenni a kapujukat.
Persze ehhez szükség van olyan játékosokra, mint Gabriel, Saliba, Rice vagy éppen Raya. De azért ne felejtsük el, hogy ezek a játékosok nem véletlenszerűen mozognak a pályán. Az Arsenal védekezése egy tudatosan felépített rendszer, amelyben már a támadók letámadása is fontos szerepet játszik.
És nem csak a védekezésről beszélünk.
Az Arsenal 24 gólt szerzett rögzített játékhelyzetekből, ebből 18-at szögletek után. Ezek mögött rengeteg előre begyakorolt mozgás, pontos időzítés és tudatos helyezkedés áll. Ebben természetesen Nicolas Jover pontrúgásokért felelős edzőnek is hatalmas szerepe volt.
Ráadásul Arteta nem ragaszkodott görcsösen egyetlen felálláshoz sem. A korábban megszokott 4–3–3 mellett egyre többször alkalmazta a 4–2–3–1-et, különösen Martin Zubimendi érkezését követően. Ez lehetővé tette, hogy Declan Rice különböző középpályás szerepkörökben is érvényesülhessen.
Számomra pontosan ezek azok a dolgok, amelyek megmutatják egy edző valódi értékét. Nem pusztán az, hogy jó játékosok állnak a rendelkezésére, hanem az, hogy mit képes kihozni belőlük.
Nyilván az Arsenal sem egy kis költségvetésű klub. Arteta jelentős pénzügyi támogatást kapott az átigazolásokhoz, és ma már Európa egyik legerősebb keretével dolgozhat. Ezt felesleges lenne tagadni.
Viszont az, hogy egy csapatnak vannak jó játékosai, még nem jelenti azt, hogy automatikusan bajnokságot fog nyerni. Különösen nem a Premier League-ben, ahol hétről hétre más ellenfelekhez kell alkalmazkodni, miközben a játékosok formáját, terhelését és a csapat mentális állapotát is kezelni kell.
Arteta nem egyszerűen megnyert egy bajnokságot. Éveken keresztül épített egy csapatot, amely végül képessé vált arra, hogy megnyerje.
És szerintem éppen ezért érdemelt volna komolyabb elismerést az év edzője díjnál is.
Nem állítom, hogy Arteta jobb szezont zárt Luis Enriquénél. Számomra továbbra is a PSG edzője lett volna a győztes. De azt igenis állítom, hogy Arteta teljesítménye is méltóbb lett volna erre a díjra, mint de la Fuente világbajnoki sikere.
De la Fuente – Tényleg elég egy világbajnokság?
És akkor beszéljünk arról az emberről, aki végül megnyerte a díjat.
Luis de la Fuente 2026-ban világbajnoki címre vezette Spanyolországot. Nyolc mérkőzés alatt mindössze egyetlen gólt kaptak, hét találkozót hoztak le kapott gól nélkül, a döntőben pedig Argentínát győzték le 1–0-ra. Ez egészen elképesztő teljesítmény, és szerintem teljesen megérdemelten lettek világbajnokok.
Ráadásul de la Fuente nem most kezdett el sikereket elérni a spanyol válogatottal. Korábban Nemzetek Ligáját és Európa-bajnokságot is nyert, tehát egyértelmű, hogy komoly szerepe van a csapat eredményességében.
De azért nézzük már meg, milyen játékoskerettel dolgozhatott.
Lamine Yamal, Rodri, Pedri, Fabián Ruiz, Nico Williams, Dani Olmo, Pau Cubarsí. És akkor még nem is soroltam fel mindenkit. Olyan játékosokról beszélünk, akik a világ legerősebb klubjaiban játszanak, és akik közül többen még a spanyol válogatott kispadjára is csak csereként férnek oda.
Persze egy ilyen keretet is össze kell hangolni. A világbajnokságon látott szervezett védekezés, az intenzív letámadás és a gyors labdavisszaszerzések mögött komoly taktikai munka állt. Ezt egyáltalán nem szeretném elvitatni de la Fuentétől.
Viszont szerintem van egy alapvető különbség egy klubedző és egy szövetségi kapitány munkája között.
Egy szövetségi kapitány kiválaszthatja a rendelkezésére álló legjobb, egészséges és behívható játékosokat a saját országából. Egy klubedző ezzel szemben egy adott keretből és költségvetésből gazdálkodik. Ha egy poszton nincs megfelelő játékosa, nem feltétlenül tud egyszerűen igazolni valakit.
Ráadásul egy klubedző munkája nem ér véget a mérkőzés lefújásakor. Hétről hétre foglalkoznia kell a játékosok fizikai és mentális állapotával, a sérülésekkel, a formájuk ingadozásával, a csapaton belüli konfliktusokkal és persze azzal, hogyan készítse fel őket a következő ellenfélre.
És mindezt hónapokon keresztül.
Gondoljunk csak bele. A 2026-os világbajnokság győztesének nyolc mérkőzést kellett sikeresen teljesítenie a tornán. Ezzel szemben egy Premier League-csapat 38 bajnokit játszik, és akkor még nem beszéltünk a Bajnokok Ligájáról vagy a hazai kupasorozatokról.
Nyilván nem állítom, hogy egy világbajnokságra könnyű felkészíteni egy csapatot. Sőt, egy szövetségi kapitánynak sokkal kevesebb közös edzésideje van a játékosaival, és egyetlen rossz mérkőzésen is elúszhat az egész torna. De számomra a hónapokon át tartó, folyamatos edzői munka és alkalmazkodás egyszerűen nagyobb súllyal esik latba.
És akkor még ott van a hosszú távú csapatépítés kérdése is. Arteta éveken keresztül formálta az Arsenalt, Luis Enrique pedig olyan rendszert épített a PSG-nél, amelyben a játékosok egyéni képességei egy egységes csapatjáték részeként érvényesülnek.
Egy világbajnokság megnyerése hatalmas siker. De ettől még nem feltétlenül az végezte a legjobb edzői munkát, aki a végén felemelhette a trófeát.
És van még valami, amin szerintem érdemes elgondolkodni.
Ha Spanyolország ugyanilyen teljesítményt nyújt, ugyanilyen szervezetten futballozik, de a döntőben kikap Argentínától, akkor de la Fuente vajon ugyanilyen eséllyel nyerte volna meg az év edzője díjat?
Én ezt erősen kétlem.
És pontosan ez az, ami zavar az egész díjazásban. Mintha egyetlen trófea képes lenne felülírni mindazt, amit más edzők egy teljes szezonon keresztül felépítettek és elértek.
Az én döntésem
Azt hiszem, az eddigiekből már egyértelmű, hogy én kinek adtam volna az év legjobb edzője díjat.
Luis Enrique számomra egyértelműen az első helyen áll. A PSG-vel elért sikerei, az általa kialakított játékfilozófia és a csapat következetes teljesítménye egyszerűen megérdemelte volna ezt az elismerést. Második helyre Mikel Artetát tenném, aki évek munkájával visszavezette az Arsenalt oda, ahová a szurkolók már több mint két évtizede vágytak.
És csak ezután következne Luis de la Fuente.
Nem azért, mert rossz edző lenne. Nem azért, mert Spanyolország ne érdemelte volna meg a világbajnoki címet. Hanem azért, mert szerintem egy edző egész éves teljesítményét nem szabadna egyetlen torna sikerének árnyékában értékelni.
Persze lehet ezzel vitatkozni. A világbajnokság a futball egyik legnagyobb eseménye, és megnyerni elképesztő teljesítmény. De akkor tegyük fel a kérdést: ha egy világbajnoki cím ennyire meghatározza az év edzőjének személyét, mennyit ér valójában az a munka, amit mások hónapokon, sőt éveken keresztül végeznek?
Számomra az év legjobb edzője nem feltétlenül az, aki a legnagyobb trófeát emelhette magasba, hanem az, aki a vizsgált időszakban a legtöbbet hozta ki a csapatából.
2026-ban pedig szerintem ez az ember Luis Enrique volt.
Mert világbajnokságot nyerni és az év legjobb edzőjének lenni nem feltétlenül ugyanaz.
Források
A cikkben szereplő eredmények, statisztikák és taktikai megállapítások az alábbi forrásokon alapulnak.
- UEFA – A 2026-os Aranylabda-gála díjazottjai – Luis de la Fuente edzői díja és a Paris Saint-Germain év klubcsapata elismerése.
- France Football – Az év edzője díj hivatalos szabályzata – Az értékelési időszak, a szakmai kritériumok és a szavazás szabályai.
- France Football – A 2026-os év edzője díj jelöltjei – Az öt hivatalos jelölt és a PSG által megszerzett öt trófea.
- UEFA – A PSG 2025/26-os Bajnokok Ligája-győzelme – A Chelsea, Liverpool és Bayern München elleni párharcok, valamint az Arsenal elleni döntő.
- UEFA – A PSG és az Arsenal taktikai elemzése – Luis Enrique szervezett védekezése a Bayern ellen és az Arsenal taktikai alkalmazkodása az Atlético Madrid ellen.
- Paris Saint-Germain – A 2025/26-os BL-győzelem statisztikái – A négy legalább öt gólig jutó PSG-játékos és a csereként beálló futballisták 29 gólja.
- Premier League – Az Arsenal 2025/26-os bajnoki címe – A 22 év után megszerzett bajnoki cím, a 85 pont és a Manchester Cityvel szembeni hétpontos előny.
- Premier League – Mikel Arteta az idény legjobb edzője – A 27 kapott gól, a 19 kapott gól nélküli mérkőzés és Arteta szakmai elismerése.
- Premier League – Az Arsenal bajnoki szezonjának taktikai elemzése – A 24 pontrúgásból szerzett gól, a 18 szögletgól, a 4–2–3–1-es felállás és a játékosrotáció.
- Premier League – Hogyan építette újjá Arteta az Arsenalt? – A 2019 óta tartó csapatépítés, a keret átalakítása, a szakmai stáb és a klub mentalitásának fejlődése.
- FIFA – Spanyolország történelmi 2026-os világbajnoki győzelme – A nyolc mérkőzés, az egyetlen kapott gól, a hét kapott gól nélküli találkozó és az Argentína elleni döntő.
- FIFA – A spanyol válogatott taktikai elemzése – Spanyolország labdabirtoklása, letámadása, védekezési rendszere és a játékoskeret mélysége.
- UEFA – De la Fuente korábbi válogatott sikerei – A 2023-as Nemzetek Ligája-győzelem és a 2024-es Európa-bajnoki cím.
A cikkben megfogalmazott értékelések, az edzők teljesítményének összehasonlítása és a díjazással kapcsolatos következtetések a szerző személyes véleményét tükrözik.